A Bugatti Atlantic nevû modelljébõl mindössze négy darab készült. Az autó az oldtimerek közül az egyik legfeltûnõbb, a hosszanti irányban rajta végigfutó alumíniumcsík az évtizedek alatt a négykerekû védjegyévé vált. Az egyik példány nemrégiben a világ legdrágább oldtimere lett, 30 millió dollárért cserélt gazdát - ez több, mint amennyit Pablo Picasso vagy Claude Monet egy-egy festményéért adnak. Azt, hogy képzõmûvészeti alkotásokért nem sajnálnak ennyi pénzt, már senkit sem ejt ámulatba, de hogy valaki egy autóért 6,2 milliárd forintnak megfelelõ összeget fizessen? Az amúgy nyugalmas városkában, a kaliforniai Carmelben kiadós embertömeg hömpölygött több mint kétszáz automobilklasszikus között. Délidõben még többen jelentek meg a Tour d'Elegance elnevezésû oldtimer mustrán, amely a Monterey-félszigetet járja körbe. A Merlot étterem elõtt különösen nagy volt a zsúfoltság, gyerekeket emeltek a magasba, mobilkészülékekkel készítettek felvételeket. A kíváncsiság oka azonban az óriási tömegben alig látszott, csak a szürke színû borítás egy-egy darabkája villant fel néha, illetve az Atlantic védjegyévé vált "alumíniumvarrás".
A Carmelben felvonultatott Bugattiból mindössze négy darab gördült le a gyártósorról, ebbõl kettõ õrzi eredeti állapotát. Az egyik példány - az 57 591-es alvázszámú - Ralph Lauren divatcézár birtokában van. A másik az, amelyik a közelmúltban - írd és mondd - 30 millió dollárért cserélt gazdát. Eladásáról még a Wall Street Journal is tudósított. "Az 57 374-es alvázszámot viselõ ritkaságot az autó tulajdonosának, Peter Williamson orvosnak az örökösei értékesítették" - tárta fel a Frankfurter Allgemeine Zeitung címû német napilap.
Bugatti-sorsok
Williamson évtizedekig volt büszke tulajdonosa a jármûnek. Megszállott Bugatti-gyûjtõ volt. Az autó új tulajdonosa sem most vágott bele az oldtimerek gyûjtésébe, a kaliforniai Peter Mullin már 150 antik darab gazdája, négykerekûinek saját múzeumot is építtetett.
A 30 millió dollárt érõ Atlanticra Williamson 1971-ben 59 ezer dollárért tett szert Beverly Hillsben. Az Atlantic modellek közül ez volt az elsõ, 1936-ban Victor Rotschild bankárnak szerelték össze.
A harmadikként készült modell eltûnt a II. világháború õrületében, a negyedik azonban nemrég hirtelen felbukkant. Az 57 473-as alvázszámú autót 1937-ben a francia Jacques Holzschucknak gyártották. A férfi eladta az autót, egy bizonyos René Chatard vette meg, aki 1955-ben barátnõje társaságában utazva végzetes balesetet szenvedett a Bugattival egy vasúti átjáróban. A francia vasúttársaság hosszú ideig elzárva tartotta a roncsokat, míg egy gyûjtõ - André Berson - szert tett a totálkáros Atlanticra, és 80 százalékban új alkatrészekbõl ismét összerakta a modellt. Ez az autó is bemutatkozott Kaliforniában, ám szakértõk vitáznak arról, vajon a negyedik Atlantic eredetinek tekinthetõ-e.
Lélegzetelállító stílus
A Bugatti elsõ nagy dobása a Type 35-ös modell volt, ezt 1925 és 1934 között gyártották, több mint kétezer alkalommal arattak vele gyõzelmet a versenypályákon. A siker ellenére a Bugatti az 1930-as évek elejétõl mind sporteredményeiben, mind pedig anyagi helyzetét tekintve lejtmenetbe került. A birodalom atyja, Ettore Bugatti ekkor már Párizs környéki ermenonville-i kastélyába vonult vissza, az üzletet pedig fiára, Jeanra bízta.
Az ifjabb Bugatti - apja tudta nélkül - egy szenzációs modellt fejlesztett ki, a Type 57-est, amely 1933-ban Párizsban debütált. Ettore Bugatti dühében Molsheimben készült Buicknak nevezte a jármûvet, minden bosszúsága ellenére azonban épp ez a széria biztosította a gyár túlélését. Az 57-es típusból 709 darab készült, ebbõl 43 a különösen nagyra értékelt 57 s és SC volt.
Ezt a modellt a cég versenyautónak is szánta, manapság GT-nek neveznék. A karosszéria áramvonalas volt, ezért az Aero, majd késõbb az Atlantic nevet kapta. Az elnevezés a Jean Bugatti által nagyra tartott Jean Mermoz repülõpilóta emlékét volt hivatott õrizni. Mermoz 1936-ban az Atlanti-óceán déli részén tûnt el nyomtalanul.
Az 57-es négy formában volt elérhetõ, Galibier (négyajtós limuzin), Stelvio (cabrio), Ventoux (kétajtós) és Atalante, vagyis Atlantic (coupé) kivitelezésben. A leghíresebb változat mindig is az Atlantic volt, annak ellenére is, hogy a 200 kilométer per órás végsebességû autót soha nem próbálták ki versenyen. Stílusa lélegzetelállító, még ma is - vélekednek a rajongók. A motorház szokatlanul hosszúra nyúlik, az autót ovális és kerek formák díszítik. Az Atlantic immár "dacos", feltûnést keltõ klasszikus, ráadásul a legdrágább is.